DSC_0161(1).jpgMondom ezt úgy, hogy egy héten egyszer jut időm arra, hogy bekapcsoljam a laptopot, akkor is csak 15 percre. És mégis.

Evés

Ha a múlt hónapban is írtam volna naplót, akkor ezt a fejezetet nagyjából egy mondattal el tudtam volna intézni: esznek, 8 perc, aztán kész. De kb. két hete elkezdtük a hozzákóstolgatást, ami végülis izgi téma, bár olyan sok dologról még nem tudok beszámolni. Ettek már sütőtököt, répát, cukkinit, körtét, szilvát és almát, ebből a cukkini a kedvenc, a szilva meg nem ízlett, ha valakit érdekel. Viszont megint új képességeket kell kifejlesztenem magamban, már ami a kanállal való egyszerre etetést illeti. Mert ehhez az kell, hogy a délelőtti alvásból mindketten jókedvűen és kiegyensúlyozottan ébredjenek, éhesek legyenek, de ne legyenek túl éhesek és viszonylag türelmes kedvükben legyenek. Akkor hozzá merek fogni, hordozóban a két csaj, én eléjük térdelek, egy tányér, egy kanál, és akkor mehet az egyet ide-egyet oda. A két perccel fiatalabb lányom kicsit türelmetlenebb, így turbó sebességgel kell kanalaznom, hogy ne nagyon méltatlankodjon abban a 3 másodpercben, míg a nővérén van éppen a sor. Egész ügyesek már, nem tudom, mennyit tudnának a pürékből enni, én még csak olyan 100 milit adok kettejüknek, ez szinte mindig elfogy, de egyelőre nem merek többet, mégiscsak picik még. Utána jön még rá a tápszer, amire szintén várniuk kell a püré után, legalább 40 másodpercet, ezt igazán nehezen viselik. Nem tudom, miért gondolják, hogy ma biztosan éhen fognak maradni, hiszen még mindig adtam nekik kaját. Biztos túl sokat várok tőlük :)

Alvás és napirend

Csodálatosak, éjjel azóta is alszanak. Általában 7 és 8 között ébrednek, plusz-mínusz fél óra, megbeszéljük, ki mit álmodott, átöltözünk, kaja, másfél óra játék, majd újra alvás. Max. egy óra. Ébrednek, tornáznak, esznek, másfél óra játék, majd újra alvás. Max. 50 perc. Ébrednek, tornáznak, esznek, másfél óra játék, majd újra alvás. Max. 3/4 óra. Ébrednek, tornáznak, esznek, 1 óra játék, majd egy-másfél óra séta következik. Ilyenkor még hunynak a babakocsiban olyan 20 percet. Aztán jön egy húzós három óra, az esti műszak, ami keményen két emberes, de még így is előfordul, hogy enyhén agyhalott állapotban ér minket a fürdetés. Nyolc körül kezdődik a fürdetési-fektetési ceremónia. Ez úgy néz ki, hogy nagy ordítva felteszem a delikvenst a pelenkázóra, akinek - amint leesik neki, hogy fürdetés következik - egyből elmúlik minden problémája, kisimulnak a vonások, mosolyra áll a száj, kellemes izgalomtól remegnek a végtagok. Fürdés alatt minden rendben van, az élet szép, a cukiságfaktor a tetőfokára hág. Még törölközés alatt is minden oké, de mielőtt bekapcsolnám az utolsó patentet a pizsamán, újra rázendítenek. Innentől kezdve nagyjából másfél perc telik el addig, míg a cumisüveget a szájukba kapják, de abba a másfél percbe beleadnak apait-anyait. Ezután általában problémamentes az este további része, vagy belealszanak már az evésbe, vagy pár perc alatt elpillednek a büfiztetés alatt, de ha ez sem történik meg, akkor sem reklamálnak, ha leteszem őket, hanem szépen becsukják a szemüket és alszanak.

Napközben egyedül vagyok, így egyszerre altatom őket, amivel jól kiszúrtam magammal a jövőre nézve, de mindegy, nekem most ez az egyszerűbb és ez működik. Mostanában kb. 1 és 3/4 óra ébrenlét után kezdenek el nyűgösködni (úgy értem, a nyűgösködést ennyi idő után értelmezem a fáradtság jeleként, mert amúgy bármikor tudnak nyafogni), ekkor leállok a szórakoztatással, a térdemre "ültetve" lovagoltatom őket, miközben énekelek nekik, majd olyan öt perc után pozíciót váltunk, egyiket az egyik vállamra, másikat a másikra veszem, eléneklem a micimackót és a tavaszi szél vizet árasztot, ez általában elég. Még mindig dudorászva lerakom őket az egyik kiságyba, de mivel csak hason tudnak aludni, én meg annyira virtuóz azért nem vagyok, hogy egyből hasra tegyem őket, az egyiket rögtön ki is veszem, megy a saját ágyába hasra, a másikat meg ezután fordítom gyorsan hasra, és ennyi, jó esetben alszanak. Rossz esetben még  5-ször visszamegyek, esetleg újra és újra kiveszem és visszateszem őket, de általában működik. Az esti altatás nem így történik, hiszen akkor ketten vagyunk, külön fürdenek, esznek és alszanak el. És hogy miért csesztem ki magammal, hogy így szoktattam meg velük a napközbeni alvásokat? Mert már most több mint 12 kilók együtt, és nem tudom, hány kilóig fogom tudni ezt nyomni, arról nem is beszélve, hogy ha le lesz engedve a kiságy, akkor nem tudom úgy behajolva letenni kettejüket, hogy ne zuhanjanak egy métert, illetve, hogy ne törjön ki a derekam. De mindegy most már, majd ha aktuális lesz, úgyis kénytelen leszek kifejleszteni egy új módszert.

Na és ami a köztes időszakot illeti. Az durva. Nagyjából egy percig sincsenek el magukban, folyamatosan produkálom és mórikálom magam nekik, tapsolok, táncolok, énekelek, mondókázok, színes tárgyakat mutogatok, forgatom őket, helyszínt váltunk, felveszem, leteszem, magam után húzom és be nem áll a szám. Épp csak cigánykereket nem hányok, de komolyan. Így tudom elérni azt, hogy ne sírjanak, mikor ébren vannak. Ez az állandó sírás amúgy kikészített engem. Először ugye a hasfájás. Mert a has fáj kaja után, aztán azért, mert büfizni, aztán azért, mert pukizni kell, aztán azért, mert kaki van, vagy éppenhogy nincs kaki, este meg azért, mert olyankor szokott. Na, a hasfájás elmúlt. Most az van, hogy látszik, hogy agyban már egy csomó mindent csinálnának, csak testileg még nem képesek rá, és ez frusztrálja őket. Ezért hatásos az a módszer, hogy mozgatom-tornáztatom, forgatom, tapogatom, masszírozom őket, mert akkor csöndben vannak. Eszembe jutott, hogy nekem milyen volt, mikor fekvőgipszet kaptam, na kb. úgy érezhetik ők is magukat, mint én akkor. Szóval megértem őket, és szívesen foglalkozom velük, szórakoztatom őket nonstop, cserébe az éjszakai alvásokért (hiszen kipihent vagyok!), illetve azért, hogy legalább így most már meg tudom akadályozni a sírást. Mert korábban is ugyanezt csináltam, csak akkor ennek ellenére is folyamatosan sírtak.

Sétára kivétel nélkül mindig ordítva indulunk, úgy, hogy zeng az egész lakópark. Na ez az, amit tényleg nem értek, pedig próbálom magam mindig beleélni az ő helyzetükbe, elképzelni, hogy mit mondhatnak, gondolhatnak, érezhetnek, értelmezni a jelzéseiket, de ez az ordítva sétára indulás nem tudom, miért van. Öltözködni, vetkőzni szeretnek, reggel meg este, meg a napközbeni átöltözéseknél sincs gond ezzel, sőt, kifejezetten élvezik. Babakocsizni szeretnek, hiszen amint elindulunk, megnyugszanak, és az esetek nagy részében vagy elalszanak, vagy nyugisan nézelődnek, viszonylag ritka a babakocsiban levágott hiszti (mióta lecseréltük a mózest az egymás melletti félig ülősre). Akkor miért visítanak mégis, mint akit nyúznak, abban a pillanatban, hogy meglátják a kiskabátot vagy overált a kezemben?? Ordít mindkét gyerek, ahogy a csövön kifér, nagy krokodilkönnyeket hullatnak, én meg veszek egy nagy levegőt, megnyugtatni vagy beszélni hozzájuk már meg sem próbálok, mert úgysem ér semmit, csak jár a kezem, hogy minél hamarabb legyünk túl az egészen, felöltöztetem mindkettőt, az egyiket kiviszem, be a kocsiba, ő ordít, a másikat is kiviszem, be a kocsiba, ketten ordítanak, én felveszem a cipőm és kabátom, addigra már hörögnek, mire bezárom az ajtót, már a szomszédok sasolnak az erkélyen. Remélem ezt is kinövik majd egyszer.

Test

Mármint az enyém. Az fogy még mindig. A tesóm nem hitte el, hogy van olyan, hogy az embernek nincs ideje enni. De aztán egyszer eljött este 5 és 8 között, rendeltünk egy pizzát, és úgy sikerült belőle gyerekkel a kezünkben egy-egy szeletet enni 3 óra alatt, hogy hárman voltunk a két csajra. A hasam még mindig ronda, az egyenes hasizmaim között egy centis lyuk tátong. Mindegy. Többször nem írok a testemről :)

Lélek

Kezdem a nemjóval, hogy a pozitívval fejezhessem be.

Nem szeretem, 

hogy még mindig bizonytalan és önállótlan vagyok, hogy "félek" egyedül maradni a saját gyerekeimmel, mert mindig attól tartok, hogy adódik valami olyan helyzet, amit nem tudok megoldani;

hogy ordítva indulunk sétálni, pedig sétálni jó;

ha mittudomén miért sírva kelnek, vagy csak az egyikük kel sírva, a másikra meg átragasztja, és hosszú ideig nem tudom őket megnyugtatni;

hogy az egész napom egy nagy idegfeszültség annak ellenére, hogy nincs mitől tartanom, annak ellenére, hogy mindennél jobban szeretem őket, és semmilyen más tevékenységre nem cserélném le, amit most csinálok.

Utálom, hogy minden nap van egy pont, mikor elveszítem a türelmemet, tehetetlennek érzem magam és úgy érzem, én ezt nem tudom csinálni, és ettől meg haragszom magamra és lelkiismeret-furdalásom van.

Imádom

hogy nagyobbak, stabilabbak és nem kell attól félni, hogy leesik a fejük;

hogy minden érdekli őket, hogy egy csörgő zacskó ugyanolyan izgalmas, mint a 6000 Ft-os bébijáték;

mikor reggel bemegyek hozzájuk, mindketten jó magasra emelik a fejüket, a szemöldökük felcsúszik a homlokukra és vigyorognak;

mikor beszélek hozzájuk, áhítattal szegeződik rám a két szempár, mindketten vigyorognak és édes torokhangokat hallatnak;

az illatukat, a kakiszagot is;

a fürdetést;

hogy mikor altatom őket az egyik a másik fejét nyalogatja és ettől úgy néznek ki, mint egy ázott kiscsirke;

hogy ha egymás mellett fekszenek a játszószőnyegen az egyik a másik fülét markolássza;

a két buksi fejet a mellkasomon;

ha mélyebben elalszanak a mellkasomon és álmukban nevetgélnek, annyira jól érzik magukat;

hogy imádják az apjukat, akinek néha a könnye csordul a meghatottságtól.

Imádom, hogy vannak, és hogy én lehetek az anyukájuk.

Leolib

ui: a fotó eredeti :-D a lányok maga valójukban :-D

A bejegyzés trackback címe:

https://gyerekmonopoly.blog.hu/api/trackback/id/tr364898588

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

mocc 2012.11.09. 11:27:45

Majdnem sikerült megríkatnod Leolib :)

panna cotta 2012.11.09. 16:33:30

Leolib, ez annyira jó volt! Olyan szépen haladsz a lányokkal :-) Kár, hogy nem ők vannak a képen. Biztos gyönyörűek. Az üvöltéssel ne foglalkozz, majd elmúlik. (később majd te üvöltesz, a szomszédok meg szokjanak hozzá) :-)

kacce 2012.11.09. 18:34:02

A köztes időszakok nálunk sem egyszerűek, mert a kishölgy csupán napi 2-3x félórát alszik, szóval szinte egyfolytában ébren van és délután/estefelé már baromi fáradt a kevés alvás miatt, ergo iszonyú nyűgös. De egyszerűen nem alszik többet napközben... Muszáj hagynom időnként kicsit magában nyűglődni, különben semmit nem tudok csinálni. Nem is tudom, mi lenne velem, ha ketten lennének... Úgyhogy megértelek, hogy kivagy időnként, ne legyen lelkiismeretfurdalásod, hogy elveszted néha a türelmed.
Az idő nekünk dolgozik :)

Ziebi 2012.11.09. 19:16:04

Annyira jó hogy írod ezeket :)))) Már most nagyon háás vagyok a naplódért, mi lesz később? :)

Leolib 2012.11.09. 22:49:25

@mocc: oh, pedig nem akartam hatásvadász lenni :)
@panna cotta: csak a te kedvedért cseréltettem a képet ;)
@kacce: én is az időben bízom...
@Ziebi: tudod, hogy rám mindig számíthatsz :)

modoc 2012.11.10. 07:39:48

Nagyon jó lett, én is könnyeztem rajta kicsit :-) Olyan gyorsan megnőnek, muszáj látnom őket újra! :-)

pity pang 2012.11.10. 14:36:30

Nekem is nagyon tetszett! És olllllyaaan cukiiiik még így hátulról is! :)
Jó, hogy ilyen szépen alakulnak a napjaitok és hát, lesz ez még jobb is. És az esti alvás a legjobb, az szerintem iszonyú sokat dob az ember hangulatán.

Amúgy szerintem tök jól csinálod!

panna cotta 2012.11.12. 09:57:28

@Leolib: hát nem hiszem el! Ekkora megtiszteltetés! :-) Szépek! És szépen emelik a fejüket.

borsolyka 2012.11.12. 14:23:34

@panna cotta:
sálálállálá
imádom a blogod!!!

panna cotta 2012.11.12. 14:29:16

@borsolyka: köszi! :-) Pedig egész unalmasan írok az utóbbi időben. ;-) (azt nem mondtam, hogy unalmas dolgokról)

borsolyka 2012.11.12. 14:30:32

@panna cotta: a fészbúk meg nemes egyszerűséggel nem küldi át, amit beírok...