Ma, kedves barátnőm mesél kislányáról, akiben egy porszívó veszett el a kaját illetően, súlyán mégsem látszik meg...

 

Adott egy ici-pici egyéves kislány, aki ha tehetné, megenné az én kétnapi kajamennyiségemet is egy ültő helyében. No persze ez cseppet sem látszik rajta, mert amilyen kis örökmozgó, egy deka felesleg sincs rajta, ami fogyókúrára sarkallná. :-)

 

A reggeli fél hetes ébredés után már hangos „anya-anya” kiáltásokkal jelzi, hogy bizony kiürült a pocak. Szerencsére férjem van olyan fitt reggel, hogy viszonylag hamar – legalábbis nálam jóval gyorsabban – kikászálódjon az ágyból, és siessen a konyhába elkészíteni a fincsi tápszert a kis éhenkórászunknak. Nővére ágyában még hálózsákban fekve várja a cumisüveget. Majd leesik az ágyról, úgy nyújtózkodik, amint meglátja. Persze sec perc alatt el is tünteti a teli üveg, nagyjából 280 grammnyi kajcit. És persze nem mindig elegendő, sokszor még egy kis nyafi követi az üvegcse kiürülését.

 

Ez után egy kis nyugi következik, mindaddig, amíg mi többiek le nem ülünk reggelizni az asztalhoz. Még semmit nem tettem az asztalra, de a kunyizás már be is indult. Tépkedi mindenkinek a nadrágszárát, pólóját, és ide-oda toporog az asztal egyik végétől a másikig. Végigjár mindenkit, és természetesen mindenki dob neki egy falatot, mint a kutyáknak szokás. No ezt pár perc után megunom, és beteszem az etetőszékbe, ahol persze a visongás folytatódik. Még le sem nyelte a falatot, már megy is a hangoskodás, amivel jelzi, hogy hamarosan el fog fogyni, úgyhogy anya vágjál még egy szeletet a sajtból!

 

Miután a család másik fele elindul oviba, dolgozni, a délelőtti hancúrozás és egy jó nagy alvás közben kicsit fellélegzem. Alvás után újra eszik. Következik az ebéd. Még nem teszteltem mekkora a maximális adag, amit be tudna verni az én kicsi lányom, maradok inkább a megszokott kb. egy üvegcse bébikajánál, melynek elfogyasztását elégedett csend követi, így gondolom elegendő. Persze egy kis nasira mindig kapható. De ehhez inkább nem akarom hozzászoktatni. Ez után az én ebédemre fáj a foga, ahogy leülök az asztalhoz, már mászik, és beindul a nadrágtépkedés. Mindegy mit eszek, abból neki pár falat kell, hogy jusson, különben vége a jó világnak. De ha nem kap, akkor elveszi, nem gond. Nem tudom, hogy csinálja ez a csöpp kislány, de a keze mintha végtelen hosszú lenne, mindenhova elér. A pulton napozgató gyümölcsök soha nincsenek biztonságban tőle. Legutóbb egy fél mandarin héjastól és egy vadi új pólócska látta kárát, hogy egy percre nem figyeltem. A nagymaminak is csak egy fél percre kellett bent hagyni a spejzban, és eltűnt egy fél alma szőröstől-bőröstől.

 

Az ebéd befejeztével séta, majd az újabb nagy alvás után a tejpép és a gyümölcs pillanatok alatt eltűnik a tálból. Még nagyjából egy óra nyugi következik, és ezután nővérkéje uzsonnája és apukája vacsijának egy része is az ő gyomrában landol. És mondanom sem kell, hogy az esti tápszer minden cseppje is eltűnik a végtelennek tűnő kis gyomrocskában.

Hát ilyen az én kislányom, boltba is csak úgy tudok menni, hogy az első utam a kiflikhez vezet, és amint van mit majszolni, végre én is ráérek nézelődni.

 

És persze sok anyuka gondol most arra, hogy „ez legyen a legnagyobb bajod”, vagy hogy „te jó ég, de örülnék, ha az én gyerekem enne ennyit”. És persze igazuk is van, de tényleg nehezen térünk napirendre a felett, hogy egy ilyen kis csajszi hogy lehet ennyire haspók! :-)

 

 

Lamia6

 

A bejegyzés trackback címe:

https://gyerekmonopoly.blog.hu/api/trackback/id/tr932773087

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.