Hatalmas áttörést sikerült elérni, amit óriási kétségbeesés előzött meg.

Múltkor meséltem, hogy mindenképpen tovább akartam már lépni bölcsi-ügyben, vagyis ki akartam próbálni, hogy mi történik, ha bármennyi időre is otthagyom őket. Meg is próbálkoztam öt perccel, hát végülis életben voltak, de eléggé ordítottak. Ezután elmentünk vidékre anyukámhoz egy hétre, így elég sok idő kiesett a következő próbálkozásig. De nem is ez volt a gond, hanem hogy ott anyukámnál sikerült egy olyan hisztit előadniuk, amit még soha, közel voltunk ahhoz, hogy mentőt hívjunk. A semmiből jött, én legalábbis semmilyen kiváltó okot nem tudtam meghatározni, még csak olyan sem volt, hogy kiléptem volna az 50 centis komfortzónájukból, vagy eltűntem volna egy tizedmásodpercre a látókörükből. Egyszercsak elkezdtek hisztizni, és nem hagyták abba. És olyan szinten hergelték bele magukat, hogy én már teljesen tehetetlen voltam, megijedtem és pánikba estem, hogy ez már igazán nem lehet "csak" hiszti, mert a teljes kétségbeesés és gyötrelem van az arcukra írva, pedig a kezemben tartom őket másfél órája. Ez többször is megismétlődött az ottlétünk alatt. Elkeseredtem, hogy hogy fogom őket így hosszabb időre idegen felnőttek és gyerekek között hagyni?!

Összeültünk, és mindenki egyetértett abban, hogy valami külső segítség kell. Pszichológus nekem, vagy a gyerekeknek, vagy mindhármunknak. Egyedül a férjem hümmögött a nem teljes egyetértés jeleként, majd elmondta nekem, hogy szerinte márpedig nekünk nem orvos, hanem következetesség és szabályrendszer kell. Mert ha ő vigyáz a gyerekekre, akkor ilyen soha nem fordul elő (az ominózus esetekkor sem volt jelen, mert dolgozott), a bébiszitterrel sem fordul elő, valamiért csak engem tüntetnek ki ezzel a viselkedéssel. Oké, akkor csináltunk két napot, mikor én háttérbe vonultam, és megkértem a férjemet, hogy ő reagálja le a gyerekek minden próbálkozását, kérését, követelőzését, rosszalkodását és hisztikezdeményét. És láss csodát, nem is volt semmi gond. Ettől a két naptól, illetve magától a beszélgetéstől én is megnyugodtam kissé, és lazábban tudtam kezelni őket.

Visszatértek a szürke hétköznapok, és mentünk megint a bölcsibe. Megállapodtunk, hogy most 10 percre megyek el. Nyolc perc múlva visszamentem, halál kussban ült az egyik a szőnyeg szélén, a másik egy idegen anyuka ölében. Elküldtek még egy kicsit. Negyed óra múlva jelentem meg újra és minden rendben volt. Mikor megláttak, persze üvöltöttek, de nagyon hamar megnyugodtak és utána teljesen fel voltak pörögve, dumáltak, szaladgáltak, minden csodálatos volt. Azóta már ott tartunk, hogy bármikor ott tudom hagyni őket egész délelőttre, csak addig maradok, míg megreggeliznek, mikor jóllaktak van egy kis nyafi, mert tudják, hogy most jön az a rész, mikor elmegyek, de mire kiteszem a lábam az ajtón, már néma csönd van és az is marad egész idő alatt. Hihetetlen, nem győzöm hangsúlyozni, HIHETETLEN, hogy éppen az én gyerekeim azok, akikkel semmi de semmi gond nincs a bölcsiben. 

Most az a terv, hogy jövő héttől a hét minden délelőttjét ott töltik, 2-3 hét után pedig az ottalvással és a délutánokkal is megpróbálkozunk, én pedig november 1-től újra dolgozó nő leszek. Minden reggel megfésülködök, talán még sminkelek is, rendes ruhát húzok, a napközbeni kávéimat és az ebédemet gyereksírás nélkül költöm majd el. Többször is megkaptam már, hogy miért adom őket bölcsibe, ha nem muszáj, miért nem használom ki a lehető legtöbb időt velük, olyan kicsik még, és olyan hamar elmúlik ez az időszak. Én is így gondoltam, becsszóra úgy mentem el szülni, hogy én most 10 évig gyerekezni fogok, zsinórban szülök négyet és végre-végre, erre vágyom már évek óta. És kaptam két kis pernahajdert, akik végigsírták életük első 9 hónapját, próbára tették a szüleiket minden téren, a mai napig nem tűrik, hogy idegen hozzájuk érjen, és ha valamit, na akkor éppen ezt nem gondoltam volna róluk, hogy ők ilyen korán bölcsikompatibilisek lesznek. És most azt látom, hogy nagyon jól tettük, hogy így döntöttünk, mert elmondhatatlanul jót tesz nekik a bölcsi, sokkal kiegyensúlyozottabbak, mint korábban, sokkal gyorsabban fejlődnek, sokkal tartalmasabb az életük, én pedig végre tényleg minőségi időt tudok velük tölteni, mert egyrészt nem szívják le úgy az energiáimat, mintha egész nap és minden nap velem lennének, másrészt ők sem unatkoznak velem, szóval ez nálunk abszolút win-win szituáció.

Annyi de annyi mindent tudnék még róluk mesélni!!! Olyan nagylányok már! 

Egyre jobban ki tudják fejezni magukat, elmondják és mutogatják, mit szeretnének. Például állandóan menni akarnak valahova, megfogják a kezemet, a cipőjüket, odavisznek az ajtóhoz és verik négy kézzel. Ellentmondást nem tűrően megmutatják, hogy hol szeretnék az ebédjüket elfogyasztani, az etetőszékben, az étkezőasztalnál a nagy széken, vagy esetleg a földön az ölemben ülve (lenne még a fejükben más lehetőség is, de én ennek a három opciónak engedek csak teret). 

Egyre többet játszanak egymással, egyre jobban idegesítik egymást és mégis egyre inkább kitartanak egymás mellett. Néha az az érzésem, hogy az egész nap azzal telik, hogy összevesznek valamin, nyilván a több példányban is létező ugyanolyan tárgyakon, húzzák két oldalról a szerencsétlen játékot, vagy játék funkcióval egyáltalán nem rendelkező más használati tárgyat és közben visítva néznek rám, hogy tegyek igazságot. Ha valamelyik rosszat csinál, és harmadszori felszólításra és figyelmeztetésre sem hagyja abba a bűncselekménynek minősített tevékenységet, akkor a szankció a kiságyba kerülés, amit ilyenkor egyetlen hang nélkül fogad el delikvens és percekig magában mélázva rugdalja a képzeletbeli kavicsokat a matracán, na de a másik! Néz rám, azt mondja hö, néz a gyerekszoba ajtajára, azt mondja hö, fogja a kezemet, húz a kiságyhoz és elmutogatja, hogy most akkor vagy tegyem be őt is, vagy a testvérét vegyem ki, de ez így nem frankó, mert nincs kivel veszekedni. Orrszívás esetén, ha az egyikkel végeztem, jön a másik is magától, fekszik le a térdem közé, lefogja a saját kezét, hogy csináljam neki is, de azért ordít közben persze ő is, biztos azt is szolidaritásból. 

Egyre jobb a humorérzékük, értik és csinálják a viccet, lehetetlen anélkül például felöltöztetni vagy levetkőztetni őket, hogy kacagva ki ne tépnék magukat a kezemből és be ne szaladjanak az első sarokba vagy a pelenkázóasztal mögé, ahol vigyorogva kuporognak, mert én oda nem férek be, aztán egy kis rimánkodás után nevetve vetik magukat a kezembe, mint akik annak örülnek, hogy végre ők viszik a vadászpuskát, hiszen azért könyörgök, hogy gyere már ide, nem pedig azért, hogy szakadj már le rólam egy kicsit.

Egyre önállóbbak és ügyesebbek, nyilván csakúgy, mint bármelyik ilyen korú gyerek. A legintenzívebben evés közben hozzák a tudomásomra, hogy nekik igenis saját elképzeléseik vannak, csak az a baj, hogy naponta új ötletekkel állnak elő, és mire azt éppen kitalálom, öregszem pár órát. Adnám a szájukba az ételt, amit tudom, hogy szeretnek, de visítva legyeznek a kezükkel. Oké, akkor rárakom az etetőszék tálcájára a falatot, hogy akkor biztos ők akarják egyedül felcsippenteni a kaját. Visítás. Eléjük rakom a tálat, biztos azt szeretnék, hogy maguknak válasszák ki, melyik darab a szimpatikus. Visítás. Aztán több ilyen és hasonló kör után rájövök, hogy ők most azt szeretnék, ha én raknám a kanálra a falatot, ők pedig kézzel leveszik róla és a szájukba teszik. Másnap megpróbálkozom ugyanezzel, de a rejtvény megfejtése megint valami más lesz, például most kanalat kérnek a kezükbe, de nem ők szeretnének kanalazni, ők csak túrják vele az ételt, etessem közben őket én. A következő napon pedig azt szeretnék, ha kézzel ehetnének, de közben hadd etessék egymást és engem is. Tiszta activity.

Egyre szebbek és csinosabbak, én pedig egyre jobban szeretem őket (ha ez lehetséges), és egyre jobban szeretnék következő gyereket, mondom gyereket, a kisbabakort meg csak túl lehet élni valahogy :)

Leolib