siras.jpgDe azért az elmúlt egy hétben mintha változott volna valami... Mondjuk az az érzésem, hogy akkor is itt tartanánk, ha azóta nem jártunk volna be minden létező szakembert, de bejártunk, mert ez kellett az ÉN megnyugtatásomra.

Voltunk például neurológusnál. Legalább másfél órát beszélgettünk, kikérdezte a családi előzményeket, a terhesség és szülés lefolyását és megvizsgálta a csajokat. A diagnózis: a lányok teljesen egészségesek, nincs semmiféle neurológiai eltérés, ami a rengeteg sírást indokolná, ezért annak a következő okai lehetnek:

1. Rossz szoktatás. Eleinte túl sokat foglalkoztam velük, így most is tőlem várják a szórakoztatást. Annak érdekében, hogy saját magukat lekössék, szinte semmit nem hajlandóak tenni.

2. Ilyen a gyerekek temperamentuma. Vannak nyugodtabb és kevésbé nyugodt babák, ők nyilván az utóbbiak közé tartoznak, de ez így önmagában egyáltalán nem kóros.

3. Fejlődési frusztráció. Agyban már sokkal előrébb tartanak, de testileg még nem képesek rá, és az 1. pont miatt megküzdeni sem akarnak érte.

4. Ikrek. Egymást hergelik, ha az egyiknek éppen eszébe se jutna sírni, a másik feltétlenül emlékezteti rá.

Teendők:

1. Bár a doktornő nem híve a poroszos sírni hagyásnak, jelen esetben mégis azt javasolja, hogy legyek kicsit szőrösebb szívű és menjek tovább azon az úton, hogy nem kapkodom fel őket, illetve nem elégítem ki azonnal az igényeiket.

2. Bár nincsenek elmaradva a mozgásfejlődésben, a karizmaik kicsit gyengék, ezért további fejlesztést javasol konduktor vagy gyógytornász irányítása mellett.

3. Menjek el otthonról, legyek nélkülük időnként pár órát, mert ha én meghülyülök, akkor nekik sem tudok segíteni.

A tanácsokból betartottunk mindent, próbálok szigorú lenni, de nem szélsőségesen, felhívtam a gyógytornászt, akihez korábban jártunk, hogy heti egyszer foglalkozzon velük újra, és ha itt van a bébiszitter lelépek pár órára szintén heti egyszer.

A gyógytornász tehát hetente jár, ilyenkor fél-fél órát foglalkozik a csajokkal. Mivel annak idején azért is hagytuk abba a tornát, mert az gyakorlatilag teljesen meghiúsult a lányok folyamatos sírása és ellenállása miatt (és mert az a probléma, amiért eredetileg járni kezdtünk, megszűnt), megbeszéltük, hogy inkább házhoz jön, hátha otthoni környezetben egy fokkal könnyebb kezelni őket. Tornázni most sem egyszerű velük, mert tudják, hogy most tornázni KELL és ilyenkor hisztiznek. Én is szoktam velük itthon próbálgatni a megismert gyakorlatokat, amiket ilyenkor általában gond nélkül végrehajtanak, de tornaidőben drámáznak. Szóval a gyógytornász meglátása szerint sincs semmi gond velük, mert persze vannak babák, akik már hat hónaposan ülnek meg másznak, de alapvetően ezt még nem kell tudniuk, amit tudnak, az megfelel a koruknak, és egyáltalán nem állnak messze sem az üléstől, sem a mászástól. Könnyen lehet, hogy hamarabb fognak felállni, ami nem ideális ugyan, de alapvetően nem gond, ne aggódjak ezen. Továbbá ne aggódjak azon sem, ha sokat vannak a hintában vagy a bébikompban, mert egy egészséges gyerek esetében akkor sem lehet megállítani a mozgásfejlődést, ha kezét-lábát lekötözzük, márpedig a lányaim egészségesek és jól haladnak. Butának nem buták, sőt, kifejezetten okosak, pontosan tudják mikor mi következik és a sok sírás is lehet azzal összefüggésben, hogy főként fejben "erősek" és így dolgozzák fel az őket ért ingereket.

A gyógytornász javaslatait is betartom, ha kicsit is alkalmasnak érzem őket a dologra, gyakorolok velük, viszont a köztes időben nem erőltetem a földön levést, ameddig jól érzik magukat máshol, maradhatnak ott.

A gyerekorvos nem sokat tudott hozzátenni a történethez, annyit mondott csak, hogy ez a sok sírás ebben a korban már valóban nem normális, próbálkozzunk homeopátiával. Ezt fogadtam a legnagyobb kétkedéssel, főként, hogy kilátásba helyezte, hogy a homeo csak hosszú hetek, hónapok után hat, hát végülis ha kivárjuk az iskoláskort, biztos tényleg elmúlik a sírás... Felírt egy golyócskát, nem siettem kiváltani, de egyszer az utamba került a gyógyszertár, bementem, de éppen nem volt raktáron, azóta meg nem mentem vissza érte, szóval homeopátiát még nem kapnak. Ártani végülis biztos nem árt.

A legextrább szereplő talán a babapszichológus. Őt a gyógytornász ajánlotta, azt mondta, hogy volt már sok kacifántos esete, és talán tud valami okosat mondani a baba-mama kapcsolatról, merthogy ő főleg erre fókuszál. Hogy ezen már ne múljon, elmentünk hozzá is. Az első beszélgetés alkalmával főként én ontottam magamból a szót, és abban maradtunk, hogy tervezzünk be egy 4-5 alkalmas konzultációt, ahol feltárhatjuk, hogy van-e bármi olyasmi a háttérben, elsősorban az én érzéseimben, ami ilyen hatással lehet a gyerekekre. Itt a férjem javasolta, hogy ezek a konzultációk szintén nálunk történjenek, mert az adja a leginkább reális képet, ha a saját környezetünkben figyel meg minket. Azóta volt már egy ilyen alkalom, és vannak már következtetések is. Ezeket nagyon részletesen nem szeretném leírni, mert az a családi szennyes kategória, legyen elég annyi, hogy mint mindenhol, nálunk is vannak csontvázak a szekrényben, ezeket kellene kiborogatni és rendezni a velük való viszonyomat. Ehhez szerinte az szükséges, hogy még egy alkalommal találkozzunk gyerekestül, utána viszont vágjunk bele egy pár alkalmas egyéni terápiába. Hozzátette, hogy nyilván nem kizárólag ez az érzelmi gebasz az ok, hozzájárul a lányok temperamentuma, meg a szeparációs szorongás meg satöbbi is. Azt mondta, hogy mivel öt hónapos korukig soha egy percet nem hagytam sírni őket, a bizalomnak ki kellett alakulnia, így ha most sírni hagyom őket, akkor az már nem cserbenhagyás, hanem az önállóság tanítása lenne. Mégsem lehet egyedüli üdvözítő módszer, hogy hagyom, hogy sírjanak, hiszen én magam nem tudom feldolgozni a sírást (itt van a kutya elásva egyébként, a fő kérdés az volt, hogy én mit érzek, mikor sírnak, és ezek az érzések hozhatók összefüggésbe a múltbeli családi ínyencségekkel). Egyéb észrevétele az volt, hogy a lányoknak sok olyan megnyilvánulásuk van, ami pár hónappal idősebb babákra jellemző, például tárgyak szándékos ledobása, leejtése, utána ezeknek a földön való keresgetése és hiszti azért, hogy adják már vissza. (Most biztos többen megjegyzitek magatokban, hogy az én gyerekem ezt már hét hónaposan csinálta, nem tudom, nem értek hozzá, csak beszámolok arról, amit a doki mondott.) Ezen kívül megjegyezte, hogy a gyerekeim egyébként kifejezetten mosolygós, jókedvű és boldog babák, és ez nincs ellentmondásban a sok sírással. (Ennek nagyon örülök, hogy külön erre irányuló kérdés nélkül is kimondta, mert én is így éreztem, de mégis hülyén hangzik azt mondani egy (vagyis kettő) állandóan üvöltő nyolchónaposra, hogy kifejezetten mosolygós és boldog:)). Ő is megnyugtatott azzal kapcsolatban, hogy nem vetem vissza a mozgásfejlődésüket azzal, hogy más babákhoz képest kevesebbet vannak a földön, mert egészségesek, meg a természeti népek ugye... Oké, akkor ezen tényleg nem aggódom.

Ami minden esetben nagyon szimpatikus volt, hogy kifejezetten anyabarát volt a hozzáállás, és mindenki a lelkemre kötötte, hogy annak ellenére, hogy ilyenek hangzanak el, hogy "rossz szoktatás" meg "az anya érzelmei kihatnak a gyerekekre", egy percig se higgyem azt, hogy elrontottam valamit, teljesen nyilvánvaló, hogy mindenki a legjobbat akarja a gyerekének, ne ostorozzam magam, sok tényező együttes közrejátszásának eredménye a kialakult helyzet, nem én tehetek róla.

És hogy én mit gondolok? Próbáltam keresgetni a neten valami fórumot, cikket, bármit, ami foglalkozik ilyen problémával, de nem találtam SEMMIT. Sok és csillapíthatatlan sírásról max. 3 hónapos korig beszélnek, hisztiről meg másfél éves kor után. Megvettem a részletesebb Suttogó könyvet, hátha a felvesz-letesz módszer ilyen esetben is alkalmazható, de nem. Ebben a korban jellemzően alvásproblémák szoktak előfordulni, na nálunk az pont nincs ugye. Vagyis ha úgy akarom, van, de én ezt valószínűleg azért nem érzem mégsem problémának, mert nem vagyok hajlandó altatni. Voltak betegek is, egy hétig köhögtek meg szívtam az orrukat ötpercenként és akkor egy kicsi homokszem csúszott az alvásgépezetbe, mivel bedugult orral nem tudtak cumizni, így a leteszem-cumi-két perc múlva alszik felborult, nehezen, sírva aludtak el, de mivel tudtam, hogy fáradtak és előbb-utóbb elalszanak, nem aggódtam ezen. Most már meggyógyultak, de a viszonylag nehéz elalvás megmaradt, bármilyen fáradtak is, ha berakom őket a kiságyba, következik 5-10-20 perc forgolódás, légzésfigyelő-szerelés, duma, sírdogálás, majd hiszti és csak ezek után az alvás. Rá kellett jönnöm, hogy minél többször megyek ilyenkor vissza simire meg cumi visszaadásra, meg namostmáraztánténylegalszunklányokra, annál inkább elhúzom a folyamatot, szóval most ez van, sírnak elalvásánál is, 1-2-szer bemegyek, de hátat simogatni meg kivenni őket az ágyból nem és nem vagyok hajlandó, mert az csak olaj a tűzre. A napközbeni alvásaik is megrövidültek, ritkán alszanak összesen 2-2,5 óránál többet, ami alapvetően nem zavar, bár előfordul, hogy emiatt estére már olyan fáradtak, hogy ezért is alszanak el nehezebben.

Én egyébként valahogy úgy érzem, hogy ez a sírás náluk egyszerűen egy rossz szokás. Nem tudom miért, kurva sokat sírtak mindig, és mintha ez így bennük maradt volna, hogy hát mi sírni szoktunk, nosza. Ilyenkor egy MÓDSZERért kiáltok, egy könyvért vagy folyamatábráért, ami lépésről-lépésről leírja, hogy "így szoktasd le a gyerekedet a sírásról". Ugyanakkor tisztán látszik, hogy ahogy nyílik az értelmük, (nem feltétlenül, ahogy ügyesednek, mert sokkal többet azért mozgásban még mindig nem tudnak, mint mondjuk hat héttel ezelőtt, úgy értem, már hat héttel is volt annyi tudásuk, hogy lefoglalják magukat és mégsem tették) egyre jobban elvannak és néha elfelejtik, hogy ők tulajdonképpen mindig sírni szoktak, szóval ha ezt nézem, akkor a probléma tényleg magától oldódik meg és semmi köze hozzá neurológusnak, gyógytornásznak, homeopátiának, pszichológusnak. Mindamellett hátborzongató, hogy mennyire találó, amit a pszichológus eddig megállapított, tényleg kifejezetten aha-élmény volt.

De valami talán tényleg elkezdődött, és most már egyáltalán nem kell azt mondanom, hogy a nap 80%-ában ordítanak. Voltak délelőttök például, mikor egyáltalán nem sírtak. Sokat segít, hogy most már tényleg érdekli őket minden, ha olyan helyre viszem őket akár a lakáson belül, ahol nem szoktak tartózkodni, akkor kikerekedett szemekkel néznek, imádják, és mély kussban figyelik, ha házimunkázom körülöttük, hatalmasakat vigyorognak és nevetnek az akármin, és ami nagyon fontos, hogy érzem, hogy szeretnek. Van valami csak nekem szóló mosoly, arckifejezés, gügyögés, hangocska, ami elfelejtet velem minden nehézséget és amitől a gyerekezést érzem a legcsodálatosabb dolognak a világon.

A száraz tények pedig. Foguk, na az nincs. Kúszni nem kúsznak, mászni nem másznak, kizárólag forogva közlekednek. Ha maguk alá húzzák a lábukat és megfogom (mármint a lábukat ebben a pozícióban), akkor - ha van kedvük - felnyomják magukat négykézlábba. Félkutyába is fel tudnak menni, térden és alkaron himbálják magukat, de a fejüket még mindig leginkább lógatják ilyenkor. Ülni fixen még nem tudnak, felülni meg még kevésbé, de érezhetően napról-napra erősebbek. Az utóbbi napokban (nem tudom, mennyire marad ez a tendencia) rászoktak arra, hogy kicsit később kelnek, és három viszonylag rövidet alszanak napközben. Átlagosan 2 és fél órát vannak ébren, utána pihi, illetve este 3-4 órát, már olyan is volt, hogy ötöt, de azt senki nem tenné ki az ablakba. Reggel-este tápszert kapnak, közte háromszor pépet gyümölccsel, vagy főzeléket. Egy-két étkezés valami azonosíthatatlan oknál fogva mindig hisztibe fullad, úgyhogy van egy (kettő, na) végső kétségbeesésemben késsel felhasított etetőcumi, mert van hogy csak cumisüvegből tudom velük ilyenkor megetetni a pépet. Gondolom vagy a foguk, vagy nem. Már nem annyira félnek az idegenektől sem, egyre többet lehet nálunk ténylegesen babázni, ami eddig nagyjából lehetetlen volt. És nagyon-nagyon szépek :) 

Leolib

A bejegyzés trackback címe:

https://gyerekmonopoly.blog.hu/api/trackback/id/tr305119931

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

teheneszet 2013.03.07. 17:45:40

szegénykém... de ne emészd magad, úgy tűnik, a lányok ilyenek. (Van akinek nem alszik a gyereke, vagy nem eszik - hmm, jelen.) Te tényleg mindent megpróbálsz, nagyon jó anyuka vagy. Hidd el, ahogy mobilak lesznek, sokkal jobban lefoglalják magukat. Addig meg kitartás!

R2D2 & C3PO 2013.03.21. 11:55:32

Szerintem ebben a korban a sírni hagyás egyenes út az örökké hisztiző gyerek irányába. Az önállóságot szerintem csak meggátolni lehet. Ránevelni? Én nem hiszek ebben. :-P

És mi van, ha téved az orvos? Van egy könyv a hiperérzékeny gyerekekről, a címét sajnos nem tudom. A lényege, a szerzője is hé volt és olyan dolgok is fájdalmat okoznak neki, ami az átlagnak meg sem kottyan. Van javaslata arra is, hogy mire kell ügyelni.

Az enyém is egész nap "sír", engem roppant idegesít a hanghatás, de anyám szerint pl. "kedves" hangon nyivákol.

Leolib 2013.03.21. 13:00:34

@R2D2 & C3PO: Artu, szia :)

Nyilván nekem is vannak kétségeim, már én is eljutottam odáig, hogy oké, akkor back to the basic ott ülök mellettük egész nap, ott lesznek az ölemben, nem csinálok semmi mást, és nem hagyom őket sírni. De fél óra múlva úgy is sírnak. Igazából nem az önállóságot akarom beléjük verni, hanem az ok nélküli hisztizésről szeretném leszoktatni őket. Még senki nem mondta azt azok közül, aki látta-hallotta őket, hogy kedves hangon nyivákolnak :D Ők torkukszakadtából, hatalmas krokodilkönnyekkel, tekergőzve üvöltenek. A nyivákolás cseppet sem zavar.

Leolib 2013.03.21. 13:09:56

És azért nem hiszem, hogy az orvos téved. Vagyis hogy mindenki téved. Eddig egymástól függetlenül ugyanazt mondta a gyerekorvos, a védőnő, a gyógytornász, a konduktor, a neurológus és a babapszichológus. Sőt, tegnap a babapszichológus megállapította, hogy tényleg semmi de semmi nem történik akkor, amikor sírni kezdenek (úgy értem semmilyen külső körülmény nem változik) és nem hozható összefüggésbe semmivel (pl. nem azért kezdett el sírni, mert nevettem/köhögtem egyet, épp a tesójával foglalkoztam, kint becsapódott egy ajtó, stb...)ha valami ilyesmire kezdenének sírni, akkor én is arra tippelnék, hogy hiperérzékenyek. Mondjuk a könyv enélkül is érdekel, ha esetleg eszedbe jut a címe, írd meg légyszi.

pity pang 2013.03.22. 16:48:11

Nem semmi, ahogy ennek utánajártál.
Biztos vagyok benne, hogy ha majd komolyabban mozognak, azaz rendesen másznak (vagy már másznak?), meg mennek, akkor alakulni fog ez magától is.
Attól pedig, hogy nem kapkodod fel őket azonnal, hidd el, helyesen fognak kötődni, ha egyébként szerető közegben nőnek fel (és erről meg vagyok győződve a képeitek láttán). Kitartás.

Leolib 2013.03.23. 18:19:36

@pity pang: Köszönöm :)

Nem, még mindig nem másznak rendesen, de úgy látom, hogy ez most már tényleg napok kérdése. Remélem.
süti beállítások módosítása