Ahogy azt már előzőleg is írtam, a 13. hét valóságos megváltás volt az előző 2 hónaphoz képest. Nem azt mondom, hogy száz százalékig eltűntek a rosszullétek, de egyrészt napi 12 óra helyett napi 1 órára korlátozódtak, másrészt újra működni kezdett a gyógyszer, amit a doki adott, és így visszatértem a zombi létből az élők közé. Aminek még nagyon megörültem az az volt, hogy szinte egyik napról a másikra helyreállt az energiaszintem, vagy legalábbis mondjuk a 75%-a, és ez is nagyságrendekkel javított az életminőségemen. 

Amint úgy éreztem, hogy megint "normális" vagyok, nekiálltam a hozzátáplálásnak. Mármint az addigi ropi-gumicukor-kóla diétámhoz képest. Szépen lassan kipróbálgattam a különböző kajákat, hogy mi az amit bír a gyomrom. Főleg a zöldségekkel állok hadilábon, de szépen haladok a régi étrendem felé. Vannak még kritikus pontok, pl. az uborka nem mindig nyerő, a paprika meg szóba sem jöhet, de pl. a retek nagy kedvenc lett. Szerencsére csokira nem fáj a fogam, aminek külön örülök. Cserébe legszívesebben mindenhez üdítőt innék, persze jó cukrosat. Ezt letudom annyival, hogy egyszerűen nem veszem meg (az esetek 95%-ban), így jobb híján marad  a gyümölcstea édesítővel. Az első pár napban, azután hogy már tudtam enni, kicsit ijesztő volt, hogy mennyire éhes tudtam lenni egész nap, de ahogy kezdtem visszaállni a zöldségekben gazdagabb, odafigyelős életmódra (főleg szénhidrátok terén) ez úgy tűnik helyre állt. Az egyetlen, ami megmaradt, az az este 11 órás éhen halás, ezen még dolgozom. 

Na de hogy ne csak a kajáról írjak, a 13. héten sokkal fontosabb dolgok is történtek annál, mint hogy hónapok óta először megint ettem zöldbabot. Megvolt ugyanis az első látogatásunk az új orvosomnál, akihez a házidokink küldött el minket, és akihez ezentúl járnom kell terhes-gondozásra. Időben ott voltunk az időpontunkra, és szinte semmit nem kellett várnunk, már mehettünk is be. Ott  a nővérke próbálta először az alap protokollt lefuttatni, de könyörögtem neki, hogy ha vizeletmintát akar, akkor először legyünk azon túl, mert kérem én sokat ittam reggelire direkt ezért. Szerintem nem én voltam az első, aki ezzel jött, mert szó nélkül adta  a pohárkát és mutatta hol intézhetem el a dolgot. 

Az alap protokoll része még a tünetek-panaszok feltérképezése, és persze a vérnyomásmérés. Már megint ideges voltam kicsit, így sikerül elérnem a 100/80-as értéket is, a nővér alig akarta elhinni. Vicces hogy a méreteim alapján mindenki arra számít, hogy magas lesz a vérnyomásom, én meg mindig kiábrándítom őket :) Innen aztán magunkra hagytak minket a vizsgálóban, várni kellett az orvosra. Amin teljesen elájultam, hogy megkérdezték kérünk-e valamit inni, és mikor mondtuk, hogy igen, akkor még választhattunk is narancslé, áfonyalé és víz között. Így azért más szájízzel vár az ember fél órát. 

Na de hogy ne szaporítsam a szót, a doki egy fiatal mosolygós csaj. Amitől legjobban tartottam, hogy esetleg valamiért az első perctől nem lesz szimpatikus, hála égnek nem jött be. Közvetlen volt és kb. egy órán keresztül válaszolgatott a kérdéseinkre türelmesen. (Így utólag érthető miért késett tőlünk is annyit.) Első körben gratulált, és elmondta, hogy miért is a legbiztonságosabb fajta az az ikerterhesség ami nekem van. 2 burok, 2 placenta, el vannak kényeztetve a mazsolák, nem tudom, hogy fogjuk nekik elmagyarázni, hogy idekint bizony közös szobájuk lesz. Aztán rátért a kockázatokra, amikre nagyon oda kell figyelnünk. Az egyik ilyen a magas vérnyomás, ami egyelőre nem fenyeget, de szemmel kell tartani. A másik a terhességi cukor, amire a 2 méhlepény miatt dupla annyi esélyem van, mint egy átlagterhesnek. 

Ezen a ponton megkérdezte, hogy egészségesen étkezem-e, fülem-farkam behúzva mondtam, hogy már majdnem, de eddig ugye a túlélésre játszottam, és bizony a gumicukor volt az egyik fő táplálékom. Ahelyett hogy szemöldököt ráncolt volna, nevetett és mondta, hogy na ilyet még nem is hallott, de hát ha az működött akkor az működött, ha már tudok figyeljek oda az étkezésre, és szedjem a vitaminokat. (És szinte láttam ahogy gondolatban felírta a "milyen hülyeségeket esznek össze a terhes nők" című füzetébe a gumicukrot). 

Beszéltünk még technikai dolgokról is, hogy pl. ő lesz ott a szülésnél, vagy a helyettese. Hogy nem feltétlenül kell császárra számítanom, de ehhez még korán vagyunk, majd meglátjuk, hogy nőnek és rendezkednek odabent a pöttyök. Kérdeztem a mozgásról is, és szerencsére nagyon támogatja, hogy folytassam a tornát, persze csökkentett intenzitással. Jót tesz mind a vérnyomás, mind a vércukor problémának, nem is beszélve a mentális épségemről. Ami nagyon szimpatikus volt, hogy olyat mondott, amit eddig még orvostól nem hallottam: hallgass a testedre. Tehát ha úgy érzem, hogy jól esik a mozgás, akármi is az (nyilván nem olyan ahol potenciálisan hasba rúghatnak, lezuhanhatok), akkor csak bátran. A másik amivel megnyerte a bizalmunkat, hogy őt is kérdeztük a genetikai tesztekről, és azonnal megértette miért is hezitáltunk azon hogy megcsináltassuk-e, és teljesen egyetértett velünk. 

A vizit csúcspontja az volt, mikor hirtelen előkapott az ajtó mögül egy, a korábbihoz képest zsebultrahangot, és akkor mondta, hogy kukkoljunk egy kicsit. Erre egyáltalán nem számítottunk, de nagyon örültünk neki. Hát még amikor megláttuk mi folyik odabent! Hát én szabályosan sokkot kaptam. Egyrészt végre láttam a szívüket, amit előzőleg a hiperszuper gigaképernyőn nem sikerült kisilabizálnom. Hát wooow!! És ez hagyján, de kérem ezek a mazsolák már nem csak elmosódott pacák voltak, amiket feliratozni kell, hogy hol lehet az elejük meg a végük, kérem szépen itt már fejecskék voltak, és testek, és végtagok. És olyan ficánkolás, hogy öröm volt nézni. :)) Nem kaptunk fotót az esetről, de komolyan mondom a retinámba égett, amit ott láttam, és elég most is visszagondolnom rá és vigyorgok, mint a tejbetök. :) Szóval tényleg nagyon kellemes kis látogatás volt ez az új dokinknál.

Magáról a 14. hétről semmi izgalmasat nem tudok elmondani. Most volt a szakdolgozatom leadási határideje, és azon dolgoztam, mint az őrült. Mondhatni nem volt időm terhesnek lenni. Jellemző, hogy szerdán még mértem, hogy meglegyenek a megfelelő adatok az irományhoz. Tornára egyszer jutottam el, ahol persze el kellett mondanom a nagy hírt a tornatanárnak, a lányoknak, akikkel évek óta együtt járunk izzadni. Mindenki nagyon aranyosan fogadta, volt sikítás, ugrálás, kisebb sokk mikor bejelentettem, hogy duplázunk. Nem mondom, hogy nem élveztem a figyelmet. :) 

Most kb itt tartunk. Remélhetőleg most már lesz időm hétről hétre írni és akkor nem kell ennyit olvasnotok egyben. 

Sziebi

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.