Mire beléptem a 11. hétbe, nyilvánvalóvá vált: a rosszulléteim nagyon erősen összefüggnek a fáradtsággal és a stresszel. Két olyan dolog, ami nagyjából elkerülhetetlen volt amíg minden nap bementem dolgozni. Éppen ezért titkon reménykedtem abban, hogy ha elkezdődik a szabadságunk, akkor kicsit enyhülni fog a dolog. Így is történt, legalábbis az első pár napban. Minden jobb volt mint a munkahelyen lenni, a napi tíz órás autókázások pihentetőnek tűntek. Arra kellett figyelnünk, hogy nem ritkábban mint 2 óra egyek valamit. Azért írom többes számban, mert általában Gombinál jelzett a piros lámpa hogy kezdtem elsápadni, és ilyenkor megálltunk és addig nem mentünk tovább amíg nem ettem. 

Eleinte ez elég jól működött, az orvostól kapott gyógyszerrel kombinálva. Nem tudtam sokat enni, de csak naponta pár óra volt amikor igazán rosszul voltam. Azt átvészeltünk itt-ott, út mellett, parkolókban, fűben ülve. Pár nap múlva már képtelen voltam ránézni a bagelre, amit előtte azért tudtam enni. Jött a szárított bagel korszak. Meg a sós perec korszak. Na ezekből sem tudtam kilókat enni, éppen hogy csipegettem, de valahogy elvoltam. Próbáltunk időnként meleget is enni, de ez nem volt egyszerű. Semmi nem hangzott elég jól hogy megkóstoljam, de muszáj volt valamit enni. Legtöbbször délután-estefele már az volt a bajom, hogy annyira keveset ettem, hogy már rázott a hideg, ültem a kocsiban és remegtem. Persze ha elmajszoltam valami normális meleg ételt az segített, és általában addigra már bevehettem a napi 2. gyógyszeremet is, így azért aludni tudtam. A meleg kaja legtöbbször mekis sajtburger volt, az valamiért jól esett.

A kajahelyzet a hét során csak romlott. Száraz zsemlét majszolgattam az autóban. Cserébe a hét nagy felfedezése volt, hogy valamiért a Mamba (az a tuttifrutti szerű kemikália édesség) megnyugtatta a gyomromat. Ugyanúgy mint minden más műanyag förtelem. Belegondolni is borzalmas miket ettem össze, csak hogy ne legyen hányingerem. Azokhoz képest a jeges kóla egy kifejezetten egészséges, cukormentes italnak számítana. De akkor már mindegy volt, csak maradjon lent az a kevés amit le tudtam küldeni. Az egészet tetézte az a végtelen sok szerpentin az út során. Így mire beértünk San Franciscoba, már teljesen lemerültem, és  úgy tűnt a gyógyszer sem hatott már úgy mint az út elején. Azt hiszem innentől kezdve nem nehéz kitalálni, hogy miért is fulladt kudarcba a bálnázós kaland. Halálosan fáradt voltam, plusz a gyógyszer sem működött már, és gyakorlatilag nem volt semmi amit ehettem volna és nem jött ki. 

Ez után úgy döntöttünk, hogy kell pár nap pihenő. Megálltunk egy helyen, és ott töltöttünk 2 teljes napot. Ott ért bennünket a 12. hét első napja is. Az utolsó hét, amit reményeim szerint rosszullétekkel szándékoztam tölteni. Persze igazából csak reménykedtem, hogy azon szerencsések közé tartozom majd, akiknél a 2. trimeszterben javul a helyzet. Amíg pihentünk ott a motelban, nem lett jobb. Egész nap feküdtem, a TV-t bámultam, és rosszul voltam. Ekkor eldöntöttük, hogy félbehagyjuk a nagy nyaralást, és  egyenesen hazamegyünk. 

Már a hazaúton jobban voltam. Eleve ott kezdődött a dolog, hogy meg tudtam enni egy fél whopper szendvicset. Tudom, szörnyen hangzik, de nekem akkor az volt maga a mennyei manna. Nem csak azért mert meleg kaja volt, hanem mert végre éreztem az ízét! Hetek óta az első olyan nap volt, amikor igazán jól éreztem magam a nap nagy részében. Be kellett vennem a gyógyszeremet, de az rendesen működött, nem csak elnyomta a hányingert, hanem teljesen megszüntette. A hazaút második napja még jobban telt. Majdnem egy egész hamburgert meg tudtam enni. Itthon pedig arról kezdtem el fantáziálni mit főzök másnap. 

Innen felgyorsultak az események. Viharos sebességgel jött vissza az étvágyam. Kicsit át is csapott a másik végletbe. Hajnali 6-kor arra ébredtem hogy ÉHES vagyok és most AZONNAL ennem KELL. A nyaralás alatt nagyon megízlett a főtt tojás, így többnyire azt ettem reggelire. Aztán fél 9-kor megint ÉHES voltam, így ettem egy második reggelit. 11-kor már kopogott a szemem az éhégtől, így ettem egy első ebédet. Majd 2-kor egy másodikat. 5-kor már vakartam a falat hogy mikor jön a vacsora. És este 11-kor már muszáj volt lefeküdnöm, különben megettem volna egy tonna kaját lefekvés előtt. Szerencsére ez pár nap alatt lefutott, különben nagyon csak bajban lennék később a felszedett kilókkal. 

És azóta jobb. Minden egyes nappal. Szinte hihetetlen, hogy az egész már csak a múlté. Azt hiszem igazán szerencsés vagyok hogy a gyerekeim olvassák a tankönyveket. :-)

Sziebi

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.