Elég hamar rá kellett jönnöm, amit rajtam kívül minden nem érintett tudott: attól hogy ÉN terhes vagyok, a világ nem áll meg hogy naphosszat az ultrahang képekben gyönyörködjön. Mindenki nagyon jó fej, udvariasan megcsodálja a pacákat, de számukra az élet megy tovább és ez így van rendben. És igazából nekem is ezt kell tennem a munkahelyen, sajnos továbbra sem azért kapom  fizetést hogy 2 mazsolát növesztgessek, hanem hogy csináljam a dolgomat.

Szerencsére nem egy kőbányában dolgozom, szóval elvben fizikailag nem egy megterhelő dolog a munkám. Elvileg. A gyakorlatban viszont ez úgy élem meg, hogy olyan vagyok mint egy lassított felvétel, és akár követ is törhetnék, az is ilyen fárasztó lenne. Nem csak abban amilyen sebességgel csinálom a dolgokat, hanem amíg rászánom magam egy dologra, az van hogy órákban mérhető. Mindent megcsinálok, de hogy mennyi idő alatt..na az már más kérdés. Ezzel egészen addig nincs baj, amíg a saját kis ügyeimmel foglalkozom, de tanársegédként sajnos van amikor másokkal kell együtt dolgoznom, és az végtelenül kimerítő. 

Kívülről úgy nézhet ki, mint amikor a nyúl meg a teknős versenyt futnak, és én vagyok a teknős, a másik tanársegéd meg a nyúl. Benne lenni olyan, mintha a nyúl meg egy törött lábú nyúl futnának versenyt, és én vagyok a törött lábú. Olyankor úgy érzem rohanok, pattogok, csinálom, de bármennyire is kepesztek soha nem vagyok elég gyors. MINDEN kihívás, kezdve azzal hogy el kell menni a másik épületbe bekapcsolni a centrifugát, folytatva azzal hogy bent ülni órán és segíteni pipettázni. Meg tudom csinálni, de nem esik jól. Utána mindig úgy lemerülök, mint régen 3 zumba óra után. Volt olyan nap mikor délután négykor már üvölteni tudtam volna hogy hagyjon mindenki békén, mert úgy éreztem hogy egész nap engem piszkáltak. Szerencsére időben belegondoltam ésszel, hogy nem, nem piszkáltak, csak tették a dolgukat és csak morogtam magamban egy sort. 

Mert igazán nincs okom a panaszra. A főnököm jó fej, nagyon örül nekem, és nem zargat a munkával. Annyi terhet vett le a vállamról amennyit csak lehet, már én érzem rosszul magam hogy mennyire keveset csinálok. A munkatársam, akivel régen együtt takarítottuk a madárházat gyakorlatilag teljesen átvette tőlem a dolgot, csak akkor kell lemennem ha én vagyok soron etetéssel, itatással, vagy ha a saját kísérleteimhez kell egy madárral foglalkoznom. Megcsinál helyettem mindent, amihez egy kicsit is emelni kell, és egy kicsit többet is. Szóval nagyon jó dolgom van.

És mégis olyan jó lenne napközben random pár órákat aludni, vagy csak eldőlni egy kicsit vízszintesbe. Van egy pihenőszoba a hallgatóknak, de azzal az a baj, hogy ritkán tudok úgy odamenni, hogy egyedül lehessek. Tudom hülyeség, de nekem az nem pihentető, ha mellettem az indiaiak vagy a titkárnők éppen ebédelnek. Nekem csend kellene és nyugalom. A főnököm szobájában van egy kanapé, ahova be szoktam osonni és eldőlni pár percekre, de az meg azért elég fura, szóval nem csinálhatom rendszeresen. Pedig teljesen egyértelmű, hogy jót tesznek ezek a rövid szünetek, utána kevésbé vagyok rosszul, és legalább egy fél órát tudok dolgozni is. Komolyan az az érzésem, hogy ha egész nap ágyban lehetnék, semmi problémám nem lenne. Kár hogy azért nem fizetnek. 

Sziebi

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.