2011.10.26. 09:27
Egy Transformer Barbie feljegyzései
Ma rendhagyó módon Transformer Barbie új orrának történetével ismerkedünk meg; betekintést nyerhetünk a plasztikai sebészet bugyraiba…
Bazilikakilincsből konnektort csinálni egyáltalán nem olyan komplikált, mint azt elsőre gondolná az ember. Kell hozzá egy szike, na meg egy doktor. Nem baj, ha esetleg jártas a plasztikai sebészetben. Ja, és kell hozzá egy tekintélyesebb méretű orr.Kilenc éves koromig szabályos, egyenes orral jártam-keltem, utána költözött csak bele a gonosz! Hogy kitől örököltem, számomra rejtély, mivel ilyen a szüleimnek sincsen. (Lehet, a postást kéne alaposabban szemügyre venni, vagy a tejesembert, vagy a porszívó ügynököt?...)
Ha fiú lennék, valószínűleg pár vállrándítással elintéztem volna, nyugtatván magam azzal, hogy urban legendként emlegetnek némi összefüggést az orr-méret és egyéb méretek közt; és majd jól kapós leszek a lányoknál.
Dehát, lánynak sikeredtem! (inkább hívjuk asszonynak...- a szerk.)
Sokáig néztünk farkasszemet, az orrom, meg én, végül feladtam. Elkönyveltem megváltoztathatatlanként. Mígnem, egyszer csak, a semmiből rám esett egy plasztikai műtét lehetősége. Túl sokat nem gondolkoztam az ügyön, bőszen rábólintottam az orvos által előterjesztett megoldásra, és mielőtt felocsúdtam volna, már ott lobogtattam egy cetlin az időpontot.
Egy héttel az időpontig Zen Buddha nyugalmával jártam keltem, az utolsó pár napban viszont már nem voltam egyedül, állandó partnerként mellém szegődött a majré. Vele nézegettem a jutubon ilyen volt-ilyen lett videók tömkelegét. Ettől azért némileg alább hagyott a para…
A nagy napon Schaffhausen órákat megszégyenítő pontossággal, 7.42 perckor (ezt az időpontot kaptam) ott sorakoztam a kórház felvételi szobájában. Beszippantott a rendszer. Kaptam ágyat, meg pöttyös pizsit, szép zöld sapit a hajamra is! És orvul, mindenféle figyelmeztetés nélkül, az infúzióba csempészték azt a kis csípőset…
Egy tágas teremben tértem magamhoz, ami tele volt ággyal, az ágyakon frissen műtött emberek hemperegtek. Jött a nővérke, belevigyorgott az arcomba, és már le is passzolt egy pushboynak, hogy vigyen vissza a helyemre. Csak sejtésem volt, hogyan
nézhetek ki. Egyrészt, az interneten láttam ugye a sok hálivúdi sebész keze nyomán nőtt orrkölteményt, másrészt - és ez meghatározóbb élmény volt - mikor felnőtt koromban kikapták a manduláimat (másodszorra is) a szomszéd szobában feküdt egy lány… na, ő pont úgy nézett ki, mint akin áttolatott egy Zil! És valamiért gyanítottam, hogy inkább hajazom rá!Egészen jól éreztem magam, csak a torkom kapart - az intubálás miatt. De ez sem gátolt meg abban, hogy urammal cseverésszek pár órát. A fürdőszoba-látogatást is megejtettem… hát, a várakozásnak pont megfelelő látvány tárult szemei elé! Zil rendesen kitett magáért!:-)
Másnap reggel kitessékeltek a kórházból. Végre tudtam aludni is, bár állítólag úgy horkoltam, hogy a cserepek ütemre szambáztak a tetőn. De nem is csoda, kb. 3 méter géz volt az orromba belezsúfolva. Lyukanként! Az éjszaka közepén arra riadtam, hogy valami undormányos, száraz izé van a számban. Miután kiköpni nem tudtam, rájöttem, hogy a nyelvem az.
Nyitott szájjal aludni nem jó!
A tamponok eltávolítására a következő nap került sor. Ilyen videók is voltak fent neten, de hát az csak tampon… Csak nem fáj! AHHHHA! Mintha az agyamat tépték volna kifelé! Csendben ömlesztettem a szemeimből a könnyet. És szerencse, hogy csak pár másodpercig tartott a procedúra, mert már épp készültem az ikertornyok robbantását is beismerni.
De utána, a szabadon beáramló friss levegő érzése… hát, az kárpótolt mindenért.
Az orromon egy csinos, és hatalmas gipsz terpeszkedett. Lelkesen nyújtottam a képemet a dokinak, hogy azt is már szedje le, mert a neten azt láttam, hogy mindenki cuki kis picike gipszecskével rohangál, miután kitamponálták. De lelomboztak. Gipsz marad! És azon gondolkoztam, hogy fogom így egy hétig kitenni a lábam az utcára… erősen hasonlítottam Hannibál Lechterre, csak fehér arcelővel! Ráadásul, dokibácsi egy hétig külföldön, szóval az 5 nap helyett még 7 napig kell az arcékszert viselnem. A szemeim fekete, sötétlila és bíbor árnyalatokban pompáztak. Ígéretet kaptam rá, hogy mire lekerül a gipsz, a lila monoklik (ha kettő van akkor vajh’ biklik?) is elmúlnak.
A gyerekeim sírtak a röhögéstől, mikor megláttak. Nagyfiam kapta is elő a telefonját, és kattintgatott jobbról-balról. Aznap délután, azt hiszem, fészbúk lájkolási csúcsot döntött az „anyám sminkelni tanul” című képe…
Kényszer-lakásfogságom alatt igyekeztem hasznosan elverni az időt. Nekiestem a kerítésnek, csiszoltam, festettem, barkácsoltam. (Szerintem pont nem merítettem ki a doki által előírt CSAK SEMMI intenzív fizikai aktivitás - vezérelvet! Szerintem!) és igyekeztem nem belenézni a szomszéd érdeklődő szemeibe, mikor próbált a kerítés túlsó oldaláról rám fókuszálni, hogy mi is a furcsa az arcommal.
Elérkezett az ötödik nap. Orvosom még külföldön, én meg feleslegesen vagyok orrig gipszben… Csak meglazítom… annyira meleg van… a bőröm is már egész kiütéses a ragtapasz alatt.. hmm. Na, még picit feljebb szedem a ragacsot… hát, ez lejött. Akkor már a másik oldalon is felszedem, csak épp picikét… na, most meg lifeg oldalról… és annyira viszket a homlokom… ez a nagy tapasz ott is… A következő pillanatban, a gipsz a kezemben, én meg egy giga-krumpli méretű orrot bámultam a tükörben.
Az infarktus csak azért került el, mert előre mondták, hogy hónapokig zsugorodni fog majd a mű.
És MŰ tényleg zsugorodott! A lila karikák viszont igen csak erősen ragaszkodtak a szemeimhez, két hét is eltelt, mire már megúsztam a reggeli freskókészítést az arcomon.
A beavatkozás legfőbb ellenlábasa édesanyám volt. Mikor megemlítettem, hogy megcsináltatnám, teljesen kiakadt, hogy az arcom karaktere totál megváltozik, rám sem lehet majd ismerni! Ezek után nem éreztem úgy, hogy be kéne avatnom a részletekbe. Miután újra emberhez hasonlítottam, felmentünk hozzájuk látogatóba; vittem nekik a meglepi-arcomat.Fél órás beszélgetés után kérdeztem meg, hogy lát-e valami furcsát rajtam. A hajamat vizslatta, hogy befestettem? Vagy új frizura?
Az állkapcáját úgy kotorta össze a padlóról, mikor megmondtam neki, mi az ábra. De elegáns módon belátta, ezt a sztereotípiát épp ideje sutba hajítania…
Így lett az régi orrom újrégi! :-)
Transformer Barbie
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://gyerekmonopoly.blog.hu/api/trackback/id/tr353330655
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.