2011.08.04. 12:12
Meghatódott királylány
9. hét
A héten nem sok minden történt velem, talán a leglényegesebb, hogy voltam nőgyógyásznál. Múlthéten jeleztem, hogy iszonyúan várom a találkozást, majd a napok közeledtével egyre jobban izgultam. Hétfőn volt esedékes a találkozás, vasárnap éjjel alig aludtam, hétfőn pedig számoltam a perceket 16 óráig. Aztán odaértünk, kicsi váró, rettentő sok kismama. Kis pocakkal, közepes pocakkal, nagy pocakkal. Párban vagy pár nélkül. Gyakorlatilag egy levegő nélküli szobába ültünk iszonyú sokan. Elbizonytalanodtam, hogy biztosan ez az én helyem?! Az asszisztens megmérte a vérnyomásom, és a súlyom. A súlyomat ruhában! Ezen teljesen felháborodtam, mert én reggel szoktam mérni bugyiban. És véleményem szerint akkor mutatja az igazi súlyt. 59 kg-ot mutatott, másnap reggel 57,5 kg volt. Az lesz az igazi :-)
A doki új szerzemény, egy nagyon kedves ismerősöm ajánlotta. Természetesen meggugliztam, mindenki szuperlatívuszokban nyilatkozott róla. Nem alaptalanul.
Megváratott, ezen mindig felhúzom magam, hisz az időm drága és türelmetlen is vagyok. Majd mikor végre behívott, és ott ültem a rendelőjében, úgy éreztem haza érkeztem. Hogy nekem itt nagyon jó. És ha itt vagyok, akkor semmi baj nem lehet. Arra gondoltam, hogy be is költözhetnék ide, a ruháimnak kipakolnánk a rendelője melletti ultrahangos szobát, mondjuk munkába kicsit macerás lenne bejárnom, mert pont a város másik felében van, de ezt a pár hónapot kibírom ennyi kompromisszummal:-)
A doki olyan 65 év körüli lehet (nevezzük mostantól Sanyibácsinak), igazi nagypapa-forma. Legszívesebben átöleltem volna. Megkérdezte, hogy találtam rá, elmeséltem neki, hogy ajánlották, és hogy nagyon szimpatikus a pszichoterápiás csoportja. Elmondtam neki, hogy úgy éreztem, hogy nekem találkoznom kell vele, mert az előző nőgyógyászom megkérdőjelezte a dilidokim szakmai véleményét és javaslatait. És én anyatigrisként védem a dilidokim, senkinek nem hagyom, hogy lekicsinylően mosolyogjon rajta, megkérdőjelezze. A dilidokim se kérdőjelezi meg a szakmai hozzáértését senkinek és nem javasolta a műtétemnél, hogy szerinte nem kéne. Nem is értem, hogy egyik orvos a másik szakterületébe miért kérdőjelez? Szóval az előzőnél így veszett el a bizalmam. Teljesen egyetértett ezzel Sanyibácsi is. Mélységes alázattal megköszönte a bizalmat és a jó szavakat, majd váratlanul rám nézett, megfogta a kezem és azt mondta, hogy higgyem el, hogy sikerülni fog. Képes leszek erre a nagy csodára. És én akkor ott elbőgtem magam. Mert tényleg nem hiszem el magamról, hogy képes leszek kihordani, megszülni és felnevelni egy gyereket. Pedig kívülről az erős, magabiztos bizniszvument látja mindenki, de ami mögötte van, azt kevesen. Vigasztalhatatlanul sírtam, szorítottam a kezét, kapaszkodtam bele. Utólag visszagondolva elég viccesek lehettünk ott kézen fogva, 5 perc ismertség után, amiből én 3,5 perce bőgtem :-) De őt nem zavarta. Nyugtatott. Azt mondta, hogy pár hét és sokkalsokkal derűsebben fogom látni a világot és ezt az egész gyerek kérdést. Hiszek neki. Muszáj hinnem neki, mert különben hogy lesznek ezek a hónapok életem legeslegboldogabb időszakai?
Majd közölte, hogy akkor nézzük meg a gyermeket odabent. Hüvelyi ultrahang, hideg és kellemetlen, én úgy koncentráltam a kiskijelzős monitorra, hogy a szemem fájdult bele. És akkor megláttam Őt! Méregette, nézegette Sanyibácsi, én türelmetlenül nógattam, hogy kukkoljuk meg a szívverését. És akkor megláttam egy tűhegynyi pici valamit, ami megállíthatatlanul kalimpált. A nagy fekete-fehér pacák között tökéletesen kivehető egyenletes és számomra gyors kalimpálás. Soha nem felejtem el azt a pillanatot. Megszűnt a külvilág, megszűntek a bajok, a problémák, csak meredtem a képernyőre és úgy éreztem, hogy innen engem tankkal se visznek el. Én ezen az ágyon fogom végigcsinálni a babavárást, lábam közt az ultrahanggal. Mert én ezt a nap minden percében látni akarom! Azt hittem, hogy ismét elbőgöm magam, de csak 1 könnycsepp gördült végig az arcomon. Sanyibácsi boldogan újságolta, hogy vigyorgok! Örült neki. Én is. Felöltöztem, megvizsgálta a mellem, vagyis megvizsgálta volna, ha nem szisszentem volna fel már a keze melegére is, ahogy közeledett :-)
Minden papírt odaadott, mindent elmondott, 100x megkérdezte, hogy van-e kérdésem, hagyott gondolkozni. A végén kikísért, odament Vőlegényhez és gratulált neki. Kezet rázott vele. Az egész rendelő a pocakos anyukákkal nekünk gratulált. Rém vicces volt.
Elköszönés után a kezembe nyomott egy szórólapot, amin ez ált:
Az asszonyokat nem kell megtanítani szülni, mert ők rendelkeznek ezzel az ősi tudással... Abban kell nekik segíteni, hogy ezt el is higgyék...
Vőlegény szomorú volt, hogy nem látta a szívverést, így gyorsan bejelentkeztem egy ultrahangos rendelőbe. Másnap este ismét ultrahang előtt feküdtem Vőlegény kezét szorongatva. Most hasi ultrahangot csináltak, azt mondták vékony vagyok, simán látni lehet majd. És tényleg. Hatalmas lcd tv, itt még pöttömszerűbb a szív, és természetesen megbabonázva néztük az elmaradhatatlan kalimpálást. És egyszer csak meghallottuk a szívhangot. Gyors, egyenletes, a rendelő csöndjébe hangosan dobogott. Oldalra néztem, Vőlegény kikerekedett szemmel bámulta a monitort, nem hitte el. Én sem. Hogy tényleg megtörtént velünk ez a csoda. Hogy kettőnkből fejlődik egy önálló lény. Akinek már kalimpál a szíve J
királylány
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://gyerekmonopoly.blog.hu/api/trackback/id/tr853125034
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.