2011.07.25. 09:13
Mindennapok Fiatalúrral – Egy átlagos délután
Dátum: 2011. június
Helyszín: külföld
37 héten át tartó láblógatós, vigyorgós primigravida létem után, mint egy óriási fejbekólintás, úgy ért a tény, hogy van egy kisfiam. De még milyen kisfiam! A nőrokonok / barátnők / ismerősök világoskék felhők között szundító kis puttói helyett a Sors nekünk Mást szánt. Nagyon mást. A tankönyvek 16-18 órán át alvó mint(h)ababáival ellentétben P. jó, ha napi 11-12 órát aludt újszülött korában, idejének nagy részében pedig sírt. Nem kicsit, nagyon. Primiparaként rettegtem, hogy miattam ilyen, bánja, hogy hozzánk került, az első heteiben még a „Mama please, let me back inside” kérést is kihallani véltem a sikolyaiból, de aztán idővel – és egy kis Sears-i támogatással – rájöttem, hogy ez nem nevelés / környezet kérdése, igenis vannak nehezebb temperamentumú, sírékonyabb babák. 14 hónap telt el, mióta köztünk van ez a kis energiabomba és bár jobb napjain viccesebb, mint Hofi Géza és az összes ma felkapott stand up comedy celeb együttvéve, rosszabb napjain még mindig megtestesíti a legtökéletesebb fogamzásgátlót.
Mivel külföldön élünk nagyszülők és rokonok nélkül, elkezdtem dokumentálni a napjainkat. Íme hát egy átlagos pár óránk egy oldalba sűrítve:
Kedden, miután otthon hiába vetettem be bármit (Utcára nyílik a kocsmaajtó énekelgetése vicces hangon, ismert kabarétréfák előadása stb.) nagyon nyűgös volt a Ded (mondjuk mikor nem az??? :-D), úgyhogy miután nem tudtam se enni, se inni, se létezni, elsétáltunk a kisTescoba vásárolni, mert úgy gondoltam, veszek egy szendvics menüt €2,5-ért és akkor az lesz az ebédem, pipa.
Már ott jól indult a dolog, hogy P. útközben folyamatosan üvöltött, de úgy, hogy többen félreálltak, mert látták, hogy komoly a dolog (mindig az :-D). Miután ebéd után indultunk, éhes nem lehetett, próbáltam itatni hát, levetkőztetni, felöltöztetni, simogatni, kivenni, betenni, de semmi, ő csak sírt kétségbeesetten, maximum addig hagyta abba a rinyát, amíg majszolta a szájába tömött kekszet. Oké! Tulajdonképp csak a szokásos műsor...
A kisTescoban beszereztem a kívánt szendvics menüt (egy szendvics, egy fél literes víz meg egy mini zacskó szeletelt alma) meg még rohanva ezt-azt, majd mikor P. újra rázendített! Villámsebesen kiszaladtam a közeli kis füves területre elfogyasztani a jól megérdemelt ebédemet. (Ekkor nagyjából ötszázadszor mantráztam magamban a „soha, soha, soha, soha többet nem akarok még egy gyereket” illetve a „senki, senki, senki, senki nem tudja, micsoda kínlódás ez az egész” mondatokat.)
A fűre letelepedve elkezdtem falatozni (egy naaaagy falat nekem, egy kis morzsa P.-nek) és egész jól ment a dolog: P. szája be volt fogva a szendvics darabkáival, én meg ebédeltem. (Közben persze aktívan próbáltam visszatenni P. lábára a cipőit, amik amint felkerülnek a lábaira, azonnal elkezdi leszedni őket, eszegetés ide vagy oda... Rendesen multifunkcionális az ipse, tuti, tőlem örökölte…) A szendvics gyorstempós behammogása után jött a víz és miközben P.-t hessegettem el magamtól, mert mindenáron az én üvegemből akart inni, pedig van neki egy jó kis butykosa, átkoztam magam, amiért szénsavas vizet kaptam fel a nagy rohanásban, mert ezt nem lehet megfelelő gyorsasággal hörpinteni... A Nagy Vedelés közepette P. megszökött, de csak a babakocsi kerekéig jutott, ahol megtalálta a szendvics dobozát és akkurátusan elkezdte kieszegetni a szenyában lévő húsról lepotyogott panírt. Éljen, volt 2 perc nyugalmam.
Miután a panír elfogyott, a Ded nekivetette magát az almaszeleteknek. Olvastam, hogy valaki ilyen korban (13 hónaposan) már adott almát egészben is a gyerkőcnek, nem rettentem meg hát, hogy nem csak én almázom, hanem P. is. Nem rettentem meg. Először. Aztán egyszer csak látom, hogy P. nagyon nyeldekel, pirosodik a szemöldöke és csukott szemmel, mint a békák próbál egyre erősebben nyelni... No, marha jó, itt fog megfulladni egy füves terület közepén, gondoltam, értem meg majd jön a gyámügy vagy a rendőrség vagy bármi, szóval kicsit beparáztam, de mivel jártunk már így párszor, mert az Úr igencsak türelmetlen az evést illetően is (azaz még rég nem nyelte le az első falatot sem, de már húsz másikat töm a szájába), rutinosan a vállamra csaptam és elkezdtem fejjel-lefelé rázogatni. Szerencsétlen ettől úgy megijedt, hogy köhögött, sírt, köpködött egyszerre, egy kicsit kihányta a panírt is, majd egyszer csak sikeresen felöklendezte a ludas almadarabot, de azon nyomban két rágás után újra lenyelte, biztos, ami biztos, ki tudja, mikor jut a kis fiaskó után újra ételhez... :-D Egy pár perces sírás után túlestünk hát az ijedtségen, kezdődött a móka, kacagás. P. mezítláb rohangászott a fűben, kipakolta a pénztárcámat (az aprót már rég kiszedtem, mert mostanság az egyik legkedveltebb móka a "nicsak, egy buksza (2:30-tól)" játék).
Miután a két méteres körzetünkben egyenletesen szétszórta a kedvezmény- és bankkártyáimat, megunta a banánt, észrevette, hogy én is ott vagyok a színen, rám mászott hát, ütögetett, a szemembe és a számba próbált nyúlni, majd miután ezt nem engedtem, éktelen sikításba kezdett, szóval csak a szokásos lemez. Hogy feldobjam, a hasamra húztam és a hátamra fekve jobbra-balra gurultam vele, ez tetszett is neki úgy jó fél percig, nagyokat nevetett, majd nyűgösen tovavonult, én meg felfedeztem, hogy hátradőltemben jól beledőltem egy óriási madárszarba! J
Nem tudom kellőképpen kifejezni mi minden szaladt át az agyamon ennek következtében, a lényeg a lényeg, hogy az a köcsög szar pont a hátam közepén fityegett, de pont a hátam közepén, hogy véletlenül se tudjam letörölni, mert mint a szólásmondás is kéri, akkor lássam, mikor a hátam közepét, ergo nem tudtam belőni, hol is van pontosan az a szar szar, csak.. éreztem, hogy nedves és hideg. Bedobtam hát P.-t a babakocsiba (mert hogy ő sem szívódott ám fel időközben, sőt) és miközben ő hídba feszítve visított, én előrecsavartam a pólóm, hogy egy használt zsepivel letisztogassam a madárszar nagyját; csak az nem látta a kivillanó melltartóm alját, aki nem akarta. Mondjuk ekkor már baromira nem érdekelt semmi, P.-t már nem szidtam, nem is néztem rá, csak toltam, toltam megátalkodottan, miközben ő természetesen sírt, míg haza nem értünk. Itthon beáztattam a pólóm, elátkoztam az összes fosós madarat, majd igyekeztem lenyugodni és olyanokra gondolni, akikek aktuálisan rosszabbul megy a sora, mint az enyém, mert mit tudom én, éheznek, betegek vagy éppen meddők...
Galway
Szólj hozzá!
Címkék: játék gyerek külföld mindennapok madárszar
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://gyerekmonopoly.blog.hu/api/trackback/id/tr963095346
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.