Mivel az egyetlen testvérkémmel – nővéremmel – kiskorunkban mondhatni nem voltunk a legjobb testvérek, így amikor úton volt a kistestvér nálunk, mindenhonnan szívtam magamba a sok ötletet arról, hogy mit is tehet a szülő a testvéri szeretet eléréséhez. Nővéremmel egyértelműen a féltékenység alapozta meg a rossz kapcsolatot. Kicsi, 15 hónap korkülönbség van közöttünk, és hát az első találkozás sem volt túl sikeres szüleink figyelmetlenségéből adódóan. No persze, amióta nem lakunk egy fedél alatt, nagyon jó testvérek vagyunk! :-)

Ebből kiindulva, mindenben próbáltam odafigyelni, hogy legalább a féltékenység ne üsse fel a fejét nálunk. A két kislány között egy hónap híján három év van, tehát eleve könnyebb dolgom volt, mint Anyukámnak anno. Már hónapokkal szülés előtt betáraztam sok-sok ajándékot a nagylánynak, amit az új családtag hozott neki az első kórházi látogatásnál, hazaérkezésnél, és persze a születésnapjára is. Sokat meséltünk neki, hogy milyen jó lesz a nagy és okos nővérkének lenni. Már előre megbeszéltünk, hogy mennyi mindent fog megtanítani a kistesónak, és hogy milyen büszkék vagyunk rá már most. És persze az első időszakban kitüntetett figyelmet élvezett a „nagytestvér”. Szinte csak vele foglalkoztam, mikor a pici aludt. Kapott ő is egy csecsemő méretű babát, amit lehetett etetni, volt hozzá egy kiságy is. Így amikor a kistestvér aludt, ő is letette aludni a babáját, szoptatásnál pedig ő is megetette – persze ciciből ő is. Ha sétálni mentünk, akkor pedig ő is tolta a babakocsiban a saját babáját. Szóval szerencsére nagyon jól fogadta a hugicát.

Aztán telt-múlt az idő, a nagyobbik közben elkezdte az ovit, ahova minden reggel úgy indítottuk el, hogy mennyire jó neki, hogy mehet, és mennyire szeretne a pici is menni, de neki sajnos még nem lehet. Gondoltuk, így könnyebb lesz egész nap azzal a tudattal ovizni, hogy a hugica meg otthon van anyával. Szerencsére ezzel sem volt gond... A kicsi is imádja a nagyot, felnéz rá, és mindenben utánozni próbálja kezdetektől fogva. Még akkor is vigyorgott rá, ha éppen egy kis pofont kevert le neki. Mert persze azért ez is előfordult. Megkapta a kiképzést! :-)

Amikor el kezdett mászni a pici, a nagy terelgette egész nap, és ha rossz helyre ment, felkapta, és visszacipelte a „helyére”. No ilyenkor azért hullott a hajam rendesen, de hiába mondtuk neki, hogy majd én visszahozom, úgy viselkedett, és viselkedik a mai napig vele, mintha ő az anyukája lenne. Osztogatja az utasításokat egész nap, és elvesz tőle minden veszélyesnek tűnő tárgyat. Azt már az elején megtanítottuk neki, hogy apró játékot nem adhat neki, és ha lát nála valamit, akkor azt el kell venni tőle. Erre azóta is ügyesen figyel.

Most már a pici 15 hónapos, már szalad, és erőteljesen kezdi érvényesíteni akaratát. Amíg a nagy ovizik, gyakorlatilag reggeltől délután négyig egyedül élvezi a figyelmemet, és úgy tűnik, nálunk fordult a kocka, már ő féltékeny a nagyra. Ha ölembe veszem, puszilgatom a nővérkéjét, jön, és szabályosan ellöki tőlem. Hisztizik, csapkod és nyafog, hogy had foglalja vissza az ő helyét. No mivel én még ilyenről nem hallottam, hogy a pici féltékeny a nagyra, így nagyon nem tudok mit lépni erre a helyzetre. Próbálom elmagyarázni neki – mert szerintem kezdetektől mindent értenek ezek az apróságok – hogy mind a kettejüket ugyanúgy szeretem, és joguk van az öleléshez, puszihoz. És persze reménykedem benne, hogy ez csak időszakos hiszti, és majd kinövi.

Lamia

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.