2011.05.03. 10:09
Utazás a köldökzsinór körül – avagy megszülettünk
Az azóta pirosbetűs ünnepnap, április 7. majdnem a szokott rendben kezdődött. Felébredtem, mielőtt az ébresztőóra kiütött volna az ágyamból, és azonnal éreztem, hogy a Feleségem igen éber és valami – ami nem az aznapi ebéd – nagyon foglalkoztatja. Kicsit beszélgettünk, akkor még nem mondott semmit, de egy pár perc után kijött a hálóból, míg én nagyban a munkába készülődtem, és azt mondta: „Nem akarok elkiabálni semmit, de 4:50-kor, 5:10-kor és 5:30-kor is jött egy fájás…”. Hoppá!
Amúgy sem szoktam kávét inni, de ezen a reggelen bizonyára semmi szükségem nem lett volna rá, hiszen hirtelen úgy éreztem magam, mint aki leborított legalább egy raklap energiaitalt, két gallon Whiskey-vel kísérve. Hm, na és most, mit tegyünk? Én persze otthon akartam maradni, de a Feleségem megkért, hogy inkább menjek munkába, hiszen – mivel első gyerek – nem tudja, jól érzi-e egyáltalán és, hogy nem csak jósló fájásai vannak-e, amik egy idő után elmúlnak, mint ahogy erre már az utolsó hetek során párszor sor került. Egy terhes nővel – főleg, ha már fájásai vannak – kb. annyira ajánlatos ellenkezni, mint egy felénk guruló nehéz harckocsival, így inkább a nyakamba vettem a tömegközlekedést, és elindultam munkába. A Dream Theater együttes Octavarium című szvitjét hallgattam útközben, ami a néhol csendes, lírai, néhol üvöltő, eksztatikus hangulatváltozásaival abszolút passzolt az én lelkiállapotomhoz. Örültem, boldog voltam, meg voltam hatódva, ugyanakkor nem tudtam, mi vár ránk, mit kell majd végigélni a feleségemnek, illetve nekünk együtt. Persze, az ember pozitívan áll a dolgokhoz, és biztos voltam benne, hogy minden rendben fog menni, de azért csak átfutott az agyamon, hogy mennyi kockázat van egy szülésben, és hogy szélsőséges esetben mi minden történhet a Feleségemmel és a születendő gyermekemmel.
Na, a Dream Theater zenéje szépen bekísért a munkahelyemre, én pedig vártam, hogy a Feleségem telefonáljon… de nem tette. Jó, erről a „Majd hívlak!” kitételről mindketten máshogy vélekedtünk, én úgy gondoltam, hogy legalább minden fájás után jelentkezik, Ő viszont némileg lazábban kezelte ezt a dolgot és biztosra akart menni. A versenyek, illetve középiskolai, főiskolai vizsgák előtt mindig szerettem kicsit lélekben is felkészülni a megmérettetésekre, hagyni, hogy egy teljesen más szellemiség járjon át, egy jóval élesebb, erősebb csupán egyvalamire koncentráló, sikeréhes, pozitív, eltökélt, elszánt lélekalak, akit csak kevésszer hívok életre, de akkor viszont maximálisan kihasználom őt. Gondolom, Ő is megpróbált lelkiekben ugyanígy felkészülni a rá váró feladatra és életre hívni magában egyfajta anyai őserőt, amivel – ha a gyermekéről van szó - még az előbb említett nehéz harckocsit is porrá zúzza. Többé-kevésbé átéreztem tehát, miért kell neki az egyedüllét, és miért nincs szüksége arra, hogy engem hívogasson félóránként. Egy idő után azonban besokalltam, és felcsörögtem Őt, a vonal végén pedig a világ talán legnyugodtabb embere fogadott, én pedig azonnal tudtam, hogy sikerült neki az átállás és készen áll a küzdelemre.
Igen, a fájások nem szűntek, a Feleségem már a szülésznőnek is telefonált, aki azt tanácsolta, figyelje magát továbbra is, és, ha ötpercesre rövidülnek a szünetek, azonnal hívja őt. „Oké, akkor megyek haza!” – közöltem vele úgy 10 óra körül, de megint lukra futottam, ugyanis kijelentette, hogy dolgozzak még kicsit nyugodtan, majd szól, ha úgy érzi, már ott a helyem. Peeersze! Erről eszembe jutott a főiskolás ex-szobatársam ábrázoló geometria vizsga után mesélt sztorija. Ez a tantárgy volt az egyik legrettegettebb a gépész-szakon, a legenda szerint egy hallgató egyszer ellopta a tanár saját, zárthelyire készült rajzát, amit be is adott, a tanár pedig egy hármassal honorálta az önnön kezével rajzolt művet. Körülbelül képben lehetünk, mennyire gyomormozgató lehetett egy ilyen zárthelyit megírni, ahol kb. olyan eséllyel megy át az ember elsőre, ahogy Overdose-t lenyomja egy rosszul táplált szárföldi igásló. Lényeg a lényeg, K. tanár úr bement a ZH előtt és kijelentette, hogy a dolgozat maga 45 perces lesz, amit az óra második felében írnak (rajzolnak) meg, az első felében előadást tart, ahol mindenki jegyzeteljen (mert nem mellesleg, ha nem elég bő a jegyzet, akkor annak lehet némi, hm, beleszólása az osztályzatba).
Nos, én kb. annyira tudtam nyugodtan dolgozni, ahogy K. tanár úr hallgatói az előadás anyagát jegyzetelték. Arról már nem is beszélve, hogy a kollégáim is folyton kérdezgették, nem indulok-e még, mit keresek még ott, stb. Na, aztán dél körül megcsörrent a telefonom és a feleségem megtette a várva-várt kijelentést, vagyis, hogy most már jó lenne, ha mellette lennék. Bevettem az orosz speedet, avagy az uzsgyit, és elindultunk haza a kollégámmal, akivel meg volt beszélve, hogy ha valami van, akkor elfuvaroz. Útközben bele is rohantunk egy traffipaxba, tényleg, azóta sem tudom, kapott-e érte csekket, vagy időben sikerült a megfelelő sebességre lelassítania…
Hazaértem hát, és azonnal nekiálltam edzőt játszani, stopperoltam a Feleségem fájásait, persze az uszodából ismerős „Elkészül!” vezényszót, illetve az indulást jelző fütyülést ezúttal mellőztem. Na, de nekem valamit ennem kellene, hiszen ki tudja, mi vár még ránk, és egyáltalán, milyen hosszú lesz ez az április hetedike. Kerestem valami jó energiadús kaját a hűtőben és ráakadtam egy darab füstölt kolbászra, amit gyorsan be is toltam… A terhes nők szagérzékényesége ekkor eszembe sem jutott, viszont megalapoztam vele a nap egyik, a Feleségem által sokszor ismételt kulcsmondatát: „Miért kellett neked pont kolbászt enned?”.
A fájások immár öt perces szünetekkel érkeztek menetrend szerint, ekkor ismét felhívtuk a szülésznőt, akivel megbeszéltünk egy három órás randevút a Szent Imre Kórházban. Fél három előtt valamivel útnak indultunk, mivel én magam nem vagyok egy rutinos pesti menő, és amúgy sem voltam a legnyugodtabb lelkiállapotban, Sógorommal beszéltük meg, hogy vigyen be minket a kórházba. Róla tudni kell, hogy az autója kilométerórája a 130 alatti szakaszt kb. annyira ismeri, amennyire az egyik közjogi méltóság a magyar helyesírás szabályait, ezen az úton azonban szépen, gyakorlatilag lassan közlekedett, gondolom, megfordult a fejében, hogy ha a szokásos stílusában odalép a gázra, akkor lehet, hogy valahol az autópálya mellett, kettőnknek kell majd ezt a szülést levezetni…
Rendben beértünk hát, és a szülőszoba előtt vártunk a szülésznőnkre. Egy idő után úgy gondoltam, szétnézek és elindultam a „Gyermekágy” nevű folyosón, ahova, mint utóbb kiderült, nekem éppen tilos lett volna belépni. Szerencsére, nem tudtam sokat császkálni arrafelé, hiszen szembejött velem az orvosunk, aki megkérdezte: „Hát, mi járatban?”. „Jöttünk szülni, doktor úr!”. „Hogyhogy???”. „Hát, már jönnek a fájások!”. Na, azonnal jött velem, és egy pillanat alatt eltüntette a feleségemet a bőröndjével, mindennel együtt, a „Szülőszoba” nevű ajtó mögé.
Mit lehet ilyenkor tenni? Hát, vártam, azaz vártunk Sógorommal és az időközben hozzánk csatlakozó barátnőjével. Egy fél óra múlva kijött a Feleségem, már átöltözve, és megosztotta velünk a fejleményeket, sőt, közben a szülésznőnk is megérkezett, így teljessé vált a csapat. Azaz mégsem, mert a Doktor úr időközben hazament, de előtte még váltott velem néhány szót és közölte, hogy ma még meglesz a baba, és, hogy ő is jön majd vissza estefelé.
Kicsit kettesben maradtunk a Feleségemmel, majd ő visszament, én pedig leszaladtam az utcára, és vettem egy április 7-i újságot, hiszen már régebben megbeszéltük, hogy a lányunknak elteszünk a születése napjáról egy hírlapot, hogy legyen egy ilyen jellegű emlékünk is. Ettem egy kicsit, majd visszamentem a szülőszobához, és szinte azonnal telefonált a Feleségem, hogy most már bemehetek én is.
Az apás szülés nálunk korábban hosszabb egyeztetést igényelt, én a Kedvesemre bíztam a döntést, nem vagyok egy ájulós, rosszul levős típus, így nem volt akadálya sem annak, hogy ott legyek, sem annak, hogy mégsem. Persze, nagyon szerettem volna bent lenni, és ezt Ő is tudta, viszont szerette volna, ha továbbra is A Nő marad az én szememben és nem volt biztos benne, hogy ha látom, mi történik „odalenn”, az később milyen hatást vált ki belőlem. Aztán persze úgy döntött, hogy legyek ott vele, én pedig megígértem neki, hogy nem fogok a műveleti területnél bámészkodni, csakis deréktól felfele foglalok helyet.
Felvettem tehát a Dr. Brinkmann álcaruhát és beléptem a vajúdóba. Nem tudom, más kórházak szülészetei hogy vannak felszerelve, hogy néznek ki, de a Szent Imre Kórház ezen részlege (a többit nem láttam) minden igényt kielégít, a szobák korszerűek, barátságosak, nem azt az érzetet keltik az emberben, hogy ez bizony egy kórház, ahova a normális ember nem éppen olyan lelkiállapotban megy be, mint mondjuk egy wellness hotelbe. A vajúdóban pedig a legkülönbözőbb „kínzóeszközöket” használhatják a leendő anyukák, óriáslabdát, bordásfalat, sarokkádat, stb. Ha lehet, én mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a kórházat. És ha már itt tartok, kitérnék az orvosra és a szülésznőre is, akik a gyermekünket segítettek világra jönni. Azt hiszem, nem sértődnek meg, vagy veszik rossz néven, ha nevükön nevezem őket, az orvosunk Dr. Olawuyi Sámuel, a szülésznőnk pedig Czainkó Katalin volt. Kati az első pillanattól kezdve nagyon szimpatikus volt nekünk, és az élet bebizonyította, hogy remekül választottunk. Már a szülés előtt nagyon jó tanácsokkal látott el bennünket, közben pedig maximálisan érezte és lereagálta a Feleségem minden egyes rezdülését, amikor kellett, határozott volt vele, amikor kellett, megsimogatta az arcát, biztatta, lelkesítette őt, átsegítette a holtpontokon… szerintem ha létezik maximum, ő még annál is többet tett értünk. A Doktor úr pedig óriási profizmussal irányította és kezelte a folyamatokat, a legapróbb részletig mindent elmagyarázott, amire kíváncsiak voltunk, amikor úgy adódott, laza volt és viccelődött, de mikor szükség volt rá, pillanatok alatt hidegfejű és maximálisan összpontosító orvossá vált, aki minden pillanatban pontosan tudta, hogy mit kell tennie. Innen is, még egyszer, köszönünk nekik mindent!
Krtek
Folyt. köv
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://gyerekmonopoly.blog.hu/api/trackback/id/tr22873906
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.